Nagyi

Ma végre nagyim levette nagykabátját. Mondom, végre, mert nagyon nehéz volt már neki. Rég szeretett volna megválni tőle...Sokat hordta. 94 évet még kimondani is súlyos, hát még egy olyan élet után, mint ami neki volt.

Most is látom, hogy húzza félre a függönyt, azzal a kecses mozdulattal, mikor gyerekként becsengettem.
És látom nagy, csodálkozó szemeit, gesztusait, ahogy örülni tudott minden apróságnak. Minden unokának. Minden dédunokának. Hogy csapja össze hosszú, vékony tenyerét... látom ráncos ujjait, hogy beszélnek azok a kezek!
És elképzelem, hogy csodálkozik, mikor megáll a mennyben, tágra nyílt szemekkel, széttárt karokkal, hogy végre... megérkezett. És elámúl azon, amit mi csak elképzelni sem tudunk. És jár... és beszél... és lát... és BOLDOG.

Most mégis szomorú vagyok. Nem miatta... nem... csak hiányos vagyok. valamit elvesztettem. Üres lett az egész Mátyáskirány utca és fájni fog arra járni. De tudom, ő csak átköltözött. És talán nem is sokára újra találkozunk.

nem akarásnak....

újra és újra elakadok. bármerre megyek, bármit olvasok vagy hallok, mind ugyan az a kérdéskör jön elém, nem tudok szabadulni tőle. pedig szívem szerint szabadulnék, minek nehezítsem vele az életem. mert ugye van nekem bajom elég. csakhogy a bajaim nagyrésze pont ebből fakad, hogy nem tudok előre lépni.

először is ott akadtam el, hogy nem tudok szabadulni bizonyos rossz szokásoktól. ezek egyre jobban szorítanak, mindig bosszant, de valahogy nem győzök. gyengének érzem magam. nem mondom, hogy az vagyok, de nagyon úgy érzem. pl akarom én, tegyük fel, tartani a súlyom, de milyen áldozatot tudok hozni érte?

aztán ott van a "tojásos könyv". ma mit olvasok (hosszú kihagyás után)? hogy az akarat! nemár... akarat kell "letörölni az üveget", amin át megláthatjuk Istent. akarat kell ahhoz, hogy a teljesen kaotikus helyzetekben is képes legyek fókuszálni a csodára, az Örökkévalóra, hogy hálát adjak azért, ami van és pont úgy, ahogy van. mert ha nem látom meg Istent ott,  letagadom Őt, istenkárolmló leszek.

ott van Jákób, aki nagyon akarta az áldást és mindent megtett érte, végül még Istennel is harcba száll és GYŐZ. Izráel.

aztán ott a kérdés, hogy "akarsz-e meggyógyulni?"

Eszter királynén gondolkoztam ma. először kifogásokat keresett: áá, nem lehet csak úgy a királyhoz menni ám! de mikor rájött, hogy itt az ő és az egész nép élete forog kockán, hirtelen halálosan komolyan veszi a dolgot és akkor már nincs kifogás: "ha elveszek, hát elveszek..."

van, akiknek könnyebb. elhatároznak valamit, megértik ésszel, hogy ez jó, ezt vagy azt kell vagy nem kell tenni és megteszik! másoknak nem megy olyan könnyen: életveszélybe kell kerüljön például hogy elkezdjen egy szigorú diétát, vagy leszokjon dohányzásról, rászokjon a mozgásra, stb. és van olyan, akinek az élete bizonyos szakaszában megy könnyen, más szakaszban meg nem. ilyen vagyok én. most is felnézek a régi önmagamra, mikor tini koromban minden nap egy órát tornáztam. nem számított hogy mi ment a tévében, vagy mennyire voltam fáradt, mennyire korán kellett kelni... vagy hogy 8.ban minden nap 7re mentem iskolába és nem ritkán 12 órát ültem ott...

vajon mostmár a dolgok nem csak feketék-fehérek? vannak szürkék is? minden relatív és lehet így is meg úgy is? hm...

akármerre megyek gondolataim kuszaságában mindig fejbe vág az Ige: Fil 2,13

Mert Isten az, a ki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből.(újf.: véghezvitelt ...

képes hálás

 elmaradtam... de nem baj. volt, amikor tényleg hálás voltam, és volt, amikor nem ment. sem az írás, sem a cselekvés. nem vagyok rá büszke. mostanában terhelnek dolgok, érdekes ez, mert sokszor felszínes vagyok. illetve csak nem tud úgy bántani... mások bűne, és baja...van,  amikor nem tudok tenni semmit. de van olyan is, amikor tudni vélem a megoldást, de nem tudok hatni, nem tudom átadni úgy, hogy el is fogadja az a személy. jó dolgok a barátságok. nagyon hálás vagyok értük. de néha fájnak. kell az is. ezért vagyunk egymásnak.

hálás vagyok a konyhaasztalunkért:) nagyon tetszik, jóó nagy és fehér. ajjaj, ha az mesélni tudna...

ezt a lovat gerzon rajzolta az asztalra. szerintem csodaszép. már csak képen látható...

ez meg egy koppány, kincső koprodukció a másik oldalán.

aztán van, hogy ott tervezzük meg a tennivalókat, és van, hogy a hirtelen jött gondolatok itt kapnak helyet:

máskor meg itt magyarázok el dolgokat tanítás közben, de van, hogy vázlatfüzet lesz, vagy piszkozat:

hát ilyen a mi asztalunk. és van, amikor 8an ülünk köré, és nem ritkán még többen is. :)de olyankor finomságok vannak rajta, amiért szintén hálás vagyok.

ezek is konyhaasztalhoz kapcsolódnak: a legifjabb családtag már ott kuksol, míg a "nagyok"...

...alkotnak.:)

hálás vagyok hogy nem csak tudjuk, de érezzük is, hogy jön a tavasz, még ha a tél nem is hagyja magát olyan könnyen. 

az együtt töltött időért is, amikor egy kicsit dolgozunk is:)

és ezért: 

tanulgatunk

Ma viszonylag jól haladtunk a tanulással, mint mondtam, itthon tanulunk. Iskola nélkül, szabadon, ami az időbeosztást illeti, de tankönyv szerint.

 

Itt Gerzon olvas

 

Gerzon, a másodikos ma a 4es szorzótáblát és osztótáblát tanulta. Nyelvtanból az ABC-t, volt még olvasás meg írás is. Nagy öröm nekem, hogy szeret olvasni, de nem minden nap jön össze neki. Nem teljesen folyékony, de érti, hogy mit olvas. Ha már ábécé, elővettem az énekeskönyvet és meg kellett keresse a tartalomjegyzékben azt az éneket, amit mondtam. Ha megtalálta, meg kellett keresse a könyvben is.(matek: kisebb-nagyobb) Olyanokat választottam, amit nem tud kívülről. Aztán elénekeltük. (olvasás: ritmusra elolvasni a szótagokat, nem vacakolni) Nagyon jól sikerült, felszabadító volt az együtt éneklés miatt is. Ha megtanulja használni az énekeskönyvet, talán a templomban is jobban be tud kapcsolódni az Istentiszteletbe.

Este beszélgettünk máléfejtés közben, kérdeztem a szorzást-osztást. Leírom a beszélgetés egy részletét.
Én: -húszban a négy?
G: -megvan ötször.
Zoli (férjem): -húsban a légy?
Koppány (majdnem5éves):-dögször! :P ehhez nincs mit hozzáfűzni...:)

 

Koppány és Lehel

 

Zalán elsős, szépen olvas, kb úgy mint Gerzon. Szépen is ír, de nagyon unja. Ezért lassabban is haladunk vele. Már most megfigyeli, mit, hogyan kell írni, szerintem nem lesz sok baj a helyességgel. A matek viszont naaagyon nehéz... Megjegyezni az egyszerű összeadásokat is szinte lehetetlen neki. Zoli kitalálta, már a tavaly Gerzonnal, hogy dobókockákkal dobnak, összeadják a dobásukat. Most is ezt kezdte Zalánnal, mondhatom, látványos eredményeket ér el. Most már 4 kockával játszanak, a 4 számot kell csoportosítsa és összeadja. Ma vagy 2 órát játszottak, nagyon élvezték. 

 

 Éééés ez is mind ma volt:

 

Kincső festeget

 

Zalán valami formákat rajzol körbe

                       És egy koprodukció: Zoli játszott a körzővel, Gerzon meg kifestette.
  Mára ennyi. Lefáradtam.

megint hétfő

A múlt hét kicsi nehéz volt. Sorra lázasodtak be a gyerekek, igazából semmi más tünet nem volt, csak az, h még nem hagyták teljesen abba a köhögést. Lehel is újra lázas lett, miután már a hörghurut nagyjából elmúlt. Most arra gyanakszom, hogy a foga miatt... Azért most is van okom hálásnak lenni, sőt.

31. Gerzon elolvasta az első regényét! (nagy dolog nekem, csodás volt látni, hogy érdekli, hogy nem akar lefeküdni, mert kiváncsi volt a folytatásra)
32. meglátogattak a tesómék.
33. segített takarítani.
34. holnap is jönnek vendégeink.
35. jövő héten is:)
36. a házasság hetében mi is részt vehettünk egy filmklubbon.
37. beszélgethettünk róla.
38. ilyen szép idők vannak errefelé.
39. a szép és jó mosható pelusaink.
40. Gerzon megtanulta az ABC-t.

hálás hétfő

Amint mondtam, nagy hatással van rám Ann Voskamp könyve. Végül is ezekről már hallottam mostanában, Isten nyitogtatja a szemem egy ideje, de itt valahogy mégis közel van hozva, kifejtve az egész gondolat. Arról ír, hogy a hála nem egy opció, hanem az az ember, aki Istent látja, az hálás. A hálátlanság, panaszkodás, zsörtölődés az bűn és elválaszt Istentől, kizár az Igéret földjéről. (lásd Izráel a pusztában) Ezért vezette be Ann személyes életébe a hálanapló írását, hogy összeszámolja az ajándékokat, amiket Istentől kap. Először csak 1000-ig akart elmenni, de a hálaadást nem lehet abbahagyni. Innen indult egy mozgalom, arra hívja az embereket, főleg a nőket, hogy számolják az ajándékokat, ezáltal tanulják meg a hálaadás nyelvét.

Így vettem én is elő a füzetet, tollat, és nagyon bizonytlanul, odaírtam az elsőt.... aztán a másodikat... aztán napokig semmi. Aztán újra. Gyenge kis kezdet ez és sokszor furán is érzem magam. Hálás lehetek mindenért de amíg csak "mindenért" vagyok hálás, nem is tudom, mi is az? Konkrétan. Szeretném megtanulni én is ezt a nyelvet és elfelejteni a másikat.
Itt az én ajándéklistám. Némelyik nagyon személyes.
1. A lángoló tűz ropogása
2. A reggeli napsütés
3. A jégvirág az ablakon
4. Hogy Zalán olyan vicces
5. Lehel mosolya
6. A vígasztalás a nehézségben
7. A jól sikerült vizsga
8. Az új barátok
9. Hogy Zalán mindenkit levett a lábáról
10. Hogy Gerzon sokat fejlődött tavaly óta
11. Hogy tudok szoptatni
12. Hogy Lehel szopizik
13. A régi barátok
14. A megbocsátás
15. A finom hazai alma
16. A felfordulás közepén is békesség
17. Hogy Gerzon halad a nyelvtannal
18. Zalán meg az írással
19. A meleg víz
20. Hogy szülinapom van:)(volt)
21. Gerzon vágyik templomba
22. A hóesés
23. A meleg szoba
24. Hogy Jézus mindenkit jóllakat
25. Az erő a munkára
26. A farmer áldott szolgálatai
27. A mindig friss tej
28. Hogy másnak is örömet tudunk szerezni vele
29. Hogy végre gyógyulunk
30. És Lehel sem sípol már

(megigérem, nem fogok mindig lelkizni ezen a blogon:) )

egy új kezdet

Újra itt vagyok! A blogon úgy értem. Mert eddig is itt voltam, mindig éppen ott, ahol. Nem mindig ahol kellett, vagy ahol vártak és nem is mindig ott, ahol szerettem volna. Tévedés ne essék, nem volt internethiányom, neem, elvonási tüneteim sem voltak. Csak egy kicsit hűtlen lettem a bloghoz, az íráshoz, sokszor még a gondolkodáshoz is.

Van itt ez az új (vagy nem is olyan új) dolog, ez a fészbuk dolog. Húú, az aztán az új módi. Ott van pörgés, élet! Pakolom fel a képeket, percenként megnézi 10 ember és mindenkinek tetszik. Ha valamit mondok vagy csak lájkolok, az is tetszik nekik! Írogatnak is kedves szavakat és lehet hogy ha befejezem ezt a cikket, oda is kirakom, hogy mindenki lássa és érezzem, tetszik nekik amit írok, amit gondolok, aki vagyok. Ez a fészbuk-sodrás elragadt engem is. fellépek csak, belenézek, kivel mi van, ki mit csinál, kinek született gyereke, hogy lássam, nem-e írt valaki.

 És tényleg, sokszor jó dolgokat lehet találni. Apukám a szemétdombhoz hasonlítja. Szerintem ez olyan, mint egy turkáló. Gyerekkoromban otthon a szüleimnek volt turkálójuk. Nagyon vagány volt, mindig jött valaki, volt egy csomó ruha, volt, hogy  én is találtam magamnak ezt-azt. Sikerélmény volt. És voltak törzsvendégek. Olyanok, akiknek ez volt a heti kikapcsolódásuk. Lehet hogy ők is tudtak volna túrkálót nyitni otthon a saját gönceikből, de bejöttek csak úgy, szétnézni. Beszélgetni. Kikapcsolódni. Felejteni. Aztán vagy volt szerencséjük, vagy sem, ez nem volt trauma. Legközelebb majd más lesz.

A facebook (az internet maga) is ilyen. Benézek, mert kíváncsi vagyok. Mert kéne valami és lehet hogy meg is találom. Vagy azért mert már hiányzik, hogy turkáljak. Igazából nincs szükségem semmire, csak épp van egy szabad percem. Belenézek mások életébe: szörnyülködöm, csodálkozom, vagy örülök. Csak amíg mások életét figyelem, elfelejtek belenézni a sajátomba. A konyhám szanaszét (na nem akarom az internetre fogni, tévedés ne essék), a gyerekeim állnak a hátamnál, leskelődnek, minden bajuk van, csak épp azt nem mondják, hogy most minket nézzél, ne a más gyerekét! Nem vagyok ott, ahol vagyok, meg ahol lennem kéne. Itt és most kell élnem, mert az a perc nem jön vissza. De ha megfogtam, az enyém marad. Ann Voskamp-tól  a "tojásos könyvből" :) (Ezernyi ajándék) tanulgatom ezt is. (még kokszor fogok utalni rá a későbbiekben)

Aztán meg ott vannak a fontos dolgok: jó receptek, szép kézimunkaötletek, hasznos tanácsok és tippek, hogy gyógyulj meg, hogy ne legyél többet beteg, hogy fogyjál le... az Igék, amit megosztunk egy gombnyomással, szép kép hozzá. Lehet más nem így van vele, de rajtam átfolynak az ilyen információk. Mire felállok már nem tudom, mi volt az a jó gondolat, vagy ötlet. Az információáradat nem hagy elmélyülni, gondolkozni egy dolgon, mert van másik. Egyik sorban olvasok egy újszülöttről: "jaj de jó!", lejjebb egy barátom valakije halt meg: "Szegény!", odavetek valamit együttérzésem jeléül. DE eljutok odáig, hogy elmegyek meglátogatni? Vagy akár  imádkozom-e érte este lefekvés előtt?

Most ezt tanulgatom, hogy hogy kell élni bölcsen ezzel is. Nem habzsolni, mint ahogy az étellel is mértékkel próbálok élni. Nagyon jó beszélgetéseim voltak már a facebook segítségével. Régi barátságokat tudtunk feleleveníteni, és láthatjuk egymás gyerekeit a barátokkal, rokonokkal. (nem kell már úgy kezdeni egy beszélegtést, hogy hány gyereked is van...? :)) ) Vannak csoportok, ahol segítjük egymást, imádkozunk egymásért és bár nagy a távolság, a szívünk egy. Vannak egyszerű és használható ingyenes tanuló programok a neten, ezeket is próbálgatjuk alkalmazni a tanulásban.

A hiperhivatkozás egy nagyon veszélyes dolog. Megmagyarázhat egy dolgot, amit épp nem értek egy cikkben, utánnaolvashatok régebbi, vagy más oldalakon található cikkekben, de elterelheti a figyelmet a lényegről. A mohó tudásvágy habzsol: még ezt, már csak azt, és a végén nem maradok semmivel.

Most itt voltam. Lepötyögtem, amin gondolkodom egy ideje. Lehet olvasóm azt mondod: "inkább aludtál volna". Lehet igazad van. Az írás nem másért van, csak magamért. Nekem fontos az elmélyülés miatt. Önző módon osztom meg a gondolataim. Mert írnom kell.