Nagyi

Ma végre nagyim levette nagykabátját. Mondom, végre, mert nagyon nehéz volt már neki. Rég szeretett volna megválni tőle...Sokat hordta. 94 évet még kimondani is súlyos, hát még egy olyan élet után, mint ami neki volt.

Most is látom, hogy húzza félre a függönyt, azzal a kecses mozdulattal, mikor gyerekként becsengettem.
És látom nagy, csodálkozó szemeit, gesztusait, ahogy örülni tudott minden apróságnak. Minden unokának. Minden dédunokának. Hogy csapja össze hosszú, vékony tenyerét... látom ráncos ujjait, hogy beszélnek azok a kezek!
És elképzelem, hogy csodálkozik, mikor megáll a mennyben, tágra nyílt szemekkel, széttárt karokkal, hogy végre... megérkezett. És elámúl azon, amit mi csak elképzelni sem tudunk. És jár... és beszél... és lát... és BOLDOG.

Most mégis szomorú vagyok. Nem miatta... nem... csak hiányos vagyok. valamit elvesztettem. Üres lett az egész Mátyáskirány utca és fájni fog arra járni. De tudom, ő csak átköltözött. És talán nem is sokára újra találkozunk.