Újra itt vagyok! A blogon úgy értem. Mert eddig is itt voltam, mindig éppen ott, ahol. Nem mindig ahol kellett, vagy ahol vártak és nem is mindig ott, ahol szerettem volna. Tévedés ne essék, nem volt internethiányom, neem, elvonási tüneteim sem voltak. Csak egy kicsit hűtlen lettem a bloghoz, az íráshoz, sokszor még a gondolkodáshoz is.
Van itt ez az új (vagy nem is olyan új) dolog, ez a fészbuk dolog. Húú, az aztán az új módi. Ott van pörgés, élet! Pakolom fel a képeket, percenként megnézi 10 ember és mindenkinek tetszik. Ha valamit mondok vagy csak lájkolok, az is tetszik nekik! Írogatnak is kedves szavakat és lehet hogy ha befejezem ezt a cikket, oda is kirakom, hogy mindenki lássa és érezzem, tetszik nekik amit írok, amit gondolok, aki vagyok. Ez a fészbuk-sodrás elragadt engem is. fellépek csak, belenézek, kivel mi van, ki mit csinál, kinek született gyereke, hogy lássam, nem-e írt valaki.
És tényleg, sokszor jó dolgokat lehet találni. Apukám a szemétdombhoz hasonlítja. Szerintem ez olyan, mint egy turkáló. Gyerekkoromban otthon a szüleimnek volt turkálójuk. Nagyon vagány volt, mindig jött valaki, volt egy csomó ruha, volt, hogy én is találtam magamnak ezt-azt. Sikerélmény volt. És voltak törzsvendégek. Olyanok, akiknek ez volt a heti kikapcsolódásuk. Lehet hogy ők is tudtak volna túrkálót nyitni otthon a saját gönceikből, de bejöttek csak úgy, szétnézni. Beszélgetni. Kikapcsolódni. Felejteni. Aztán vagy volt szerencséjük, vagy sem, ez nem volt trauma. Legközelebb majd más lesz.
A facebook (az internet maga) is ilyen. Benézek, mert kíváncsi vagyok. Mert kéne valami és lehet hogy meg is találom. Vagy azért mert már hiányzik, hogy turkáljak. Igazából nincs szükségem semmire, csak épp van egy szabad percem. Belenézek mások életébe: szörnyülködöm, csodálkozom, vagy örülök. Csak amíg mások életét figyelem, elfelejtek belenézni a sajátomba. A konyhám szanaszét (na nem akarom az internetre fogni, tévedés ne essék), a gyerekeim állnak a hátamnál, leskelődnek, minden bajuk van, csak épp azt nem mondják, hogy most minket nézzél, ne a más gyerekét! Nem vagyok ott, ahol vagyok, meg ahol lennem kéne. Itt és most kell élnem, mert az a perc nem jön vissza. De ha megfogtam, az enyém marad. Ann Voskamp-tól a "tojásos könyvből" :) (Ezernyi ajándék) tanulgatom ezt is. (még kokszor fogok utalni rá a későbbiekben)
Aztán meg ott vannak a fontos dolgok: jó receptek, szép kézimunkaötletek, hasznos tanácsok és tippek, hogy gyógyulj meg, hogy ne legyél többet beteg, hogy fogyjál le... az Igék, amit megosztunk egy gombnyomással, szép kép hozzá. Lehet más nem így van vele, de rajtam átfolynak az ilyen információk. Mire felállok már nem tudom, mi volt az a jó gondolat, vagy ötlet. Az információáradat nem hagy elmélyülni, gondolkozni egy dolgon, mert van másik. Egyik sorban olvasok egy újszülöttről: "jaj de jó!", lejjebb egy barátom valakije halt meg: "Szegény!", odavetek valamit együttérzésem jeléül. DE eljutok odáig, hogy elmegyek meglátogatni? Vagy akár imádkozom-e érte este lefekvés előtt?
Most ezt tanulgatom, hogy hogy kell élni bölcsen ezzel is. Nem habzsolni, mint ahogy az étellel is mértékkel próbálok élni. Nagyon jó beszélgetéseim voltak már a facebook segítségével. Régi barátságokat tudtunk feleleveníteni, és láthatjuk egymás gyerekeit a barátokkal, rokonokkal. (nem kell már úgy kezdeni egy beszélegtést, hogy hány gyereked is van...? :)) ) Vannak csoportok, ahol segítjük egymást, imádkozunk egymásért és bár nagy a távolság, a szívünk egy. Vannak egyszerű és használható ingyenes tanuló programok a neten, ezeket is próbálgatjuk alkalmazni a tanulásban.
A
hiperhivatkozás egy nagyon veszélyes dolog. Megmagyarázhat egy dolgot, amit épp nem értek egy cikkben, utánnaolvashatok régebbi, vagy más oldalakon található cikkekben, de elterelheti a figyelmet a lényegről. A mohó tudásvágy habzsol: még ezt, már csak azt, és a végén nem maradok semmivel.
Most itt voltam. Lepötyögtem, amin gondolkodom egy ideje. Lehet olvasóm azt mondod: "inkább aludtál volna". Lehet igazad van. Az írás nem másért van, csak magamért. Nekem fontos az elmélyülés miatt. Önző módon osztom meg a gondolataim. Mert írnom kell.
